Aki élete végéig szolgálta a nagyoroszi híveket: Tarnai Imre plébános

A Rétsági Televízió kameráival Nagyorosziba látogattunk el, hogy bemutathassuk a televízió nézőinek, Tarnai Imre mesterkanonokot, az érsekvadkerti kerület esperesét, aki hatvan éve immár, hogy a szószékről hirdeti az egyház hitét. A tekintélyes rangok ellenére minden ismerője és tisztelője csak Imre bácsinak szólítja őt. Számunkra is megtiszteltetés, hogy így nevezhetjük.

– Kedves Imre bácsi! 1927-ben születtél Budapesten. Néhány szót, ha szólnál a családodról.

– Kispolgári családban születtem, édesapám banktisztviselő volt. Az első világháborúban hét-nyolc éven keresztül volt hadifogságban, Szibériában. Édesanyám kisnemesi családból származik. A Hazai Bankban dolgoztak mind a ketten. Ma abban az épületben van az angol nagykövetség. Ott ismerkedtek meg. 1924-ben kötöttek házasságot a pesti piarista gimnázium kápolnájában. Három évre rá születtem meg én, majd egy év múlva az öcsém. Ketten voltunk testvérek.

– 1945-ben kezdted el tanulmányaidat a teológián, Esztergomban. Mi motivált abban, hogy a hit elkötelezett munkása legyél?

– Elsősorban az, hogy otthonról nagyon jó alapokat hoztam. Szép családi életet éltek a szüleim. A maguk módján vallásosak voltak. Nem mondhatni azt, hogy nagyon elkötelezettek, de azt, ami a tisztességhez tartozott, azt vállalták. Édesapám református volt és sokszor eljárt a református templomba, a Szilágyi Dezső térre, de nagyon sokszor velünk jött vasárnap misére. Békében éltek, veszekedni nem hallottam őket. Önmagában ez jelentett egy jó alapot. A másik ok az volt, hogy olyan gimnáziumba jártam, ahol javarészt papok tanítottak. Nagyon szerettem a matematikát. Ott kezdett megérlelődni bennem, hogy én matematika tanár leszek, de a paptanárok példáját látva azt is gondoltam, hogy egyúttal pap is leszek. Ahogy idősödtem, voltak már komolyabb motívumok is. 1945-ben egy meglehetősen „potya” érettségi következett. Előtte mindössze két hónapig voltunk nyolcadikosok – egy hónap ősszel, egy hónap tavasszal a háború idején. Ezt követően jelentkeztem Esztergomba. Ahhoz, hogy pap-tanár legyek, ahhoz először a teológiát kellett elvégeznem. Ott jöttem rá, hogy egy pap tud mást is csinálni, mint egyenleteket magyarázgatni. Másrészt pedig, amikor végeztem, akkor már nem is volt lehetőség arra, hogy a tanári pályára menjek, s így maradtam meg papnak.

– Közvetlen élményed fűződik Mindszenty bíboroshoz.

– Nem is egy élményem. Amikor a beiktatása volt, akkor első éves kispap voltam. Még nem voltunk beöltözve. A beiktatásra kértünk kölcsön reverendát, akkor volt életemben először reverenda rajtam. A beiktatási beszédéből egy mondatra kifejezetten emlékszem: „József érsek, mi végre jöttél a királynők városából a királyok városába?” Előtte ugyanis Veszprémben volt püspök.

Később – mivel én voltam az egyetlen az évfolyamban, aki nem tudtam énekelni – nekem kimagasló szerepem volt az asszisztenciákban, s én voltam a prímási nagymiséken a szertartásmester. Amikor negyedéves lettem – az volt a rend, hogy mindig egy negyedéves, vagy ötödéves ment le a prímási palotába, hogy a hercegprímás miséjén ministráljon – több ízben került rám a sor. Így kerültem oda azon a karácsonyi ünnepen is, melynek második napján, reggel őt letartóztatták. Tehát az utolsó miséjén is én ministráltam másodmagammal. Nemrég halt meg Balassagyarmaton nyugdíjas papként a társam: Németh József. Másnap reggel is mentünk – nem tudtuk, hogy elvitték -, aztán mi vittük a hírt a történtekről a szemináriumba.Tarnai Imre, a nagyorosziak kedvelt Imre bácsija

– 1952-ben szenteltek fel, s ezt követően hat éven keresztül Szécsényben voltál káplán. Hogyan emlékszel vissza az első hitéletben eltöltött évekre?

– Egy analógiával élve, olyan volt ez, mint az első szerelem. Nagyon jól éreztem ott magam, mindent bele is adtam, hogy jól végezzem a lelkipásztori feladataimat. Közben kaptunk egy második káplánt is, azután az cserélődött, még a főnökömet is lecserélték, én maradtam ott szilárd pontként. Tanítványom volt például az Udvardy püspök úrnak az édesanyja, s én indítottam el a papi pályán a ma már jó nevű, ismert ferencest, Papp Tihamért, aki az ottani állatorvosnak volt a fia.

– Szécsény után szolgáltál Annavölgyön, Csolnokon, Kemencén, Máriahalomban, majd Nógrádmegyerben. Mindezeket követően harminc évvel ezelőtt Nagyorosziba érkeztél. Hogyan fogadtak a nagyoroszi hívek?

– Őszintén szólva, különleges fogadtatásra nem is emlékszem. Azok az idők egészen mások voltak, mint a mostaniak. Megbeszéltük az elődömmel az átadást, ide költöztem, s elkezdtem végezni a papi feladatot. Lassanként megismerkedtem az itteni hívekkel. Ha valakit ki kell emelnem, akkor talán Hinger Gábor templomgondnokot, aki sajnos még abban az évben meghalt. Ők nagyon felkaroltak engem a feleségével együtt. Ugyanakkor – még akkor itt lakott a szomszédban Adam Bernadett, a mostani kántorunk, s az elődöm – lévén, hogy vele együtt költözött el az előző kántor is – őt ajánlotta a figyelmembe. Együtt kezdtünk, s azóta is együtt dolgozunk.

Tarnai Imre a gyémántmiséjén

– Immár hat évtizede hirdeted az igét, s ebből három évtizedet itt Nagyorosziban. Ha számba kellene venni ennek a harminc évnek a katolikus egyházhoz fűződő történéseit, mit emelnél ki közülük?

– Nagy élmény volt – bár igazából nem erre a kérdésre a válasz, hiszen korábban is történt az, hogy 1973-ban volt egy nagyon súlyos autóbalesetem. Aki mellettem ült, az meghalt, én is majdnem meghaltam. Valahogy feltűnően gyorsan meggyógyultam. Akkor ötlött fel bennem, hogy valamiféle terve még van még velem az Úristennek. A következő évben találkoztam Bulányi Györggyel és akkor kerültem bele az ő közösség-hálózatába. Ez a tény aztán meghatározó volt a későbbiekre nézve, az itteni pasztorációs munkámra is. Így aztán kezdettől fogva arra törekedtem – több-kevesebb sikerrel -, hogy összehozzak kisebb közösségeket, akikkel külön foglalkoztam.

– Harminc év alatt a világ kereke is nagyot fordult. Olykor próbálták ellehetetleníteni, megnehezíteni az egyház munkáját. Mi volt a nagyoroszi munkálkodás kezdetekor, s mi a mai világban az egyház szerepe, s lehetősége itt Nagyorosziban?

– Igen, mondják, hogy a világ kereke nagyot fordult. Az úgynevezett rendszerváltozáskor volt is egy fellendülés, de ez nagyon szalmaláng volt. Tulajdonképpen hit dolgában, vallás dolgában nem túlságosan lehet a különbséget érezni, legföljebb annyit, hogy most már szabadabban hagynak minket „garázdálkodni”, s nem gördítenek akadályokat a munkánk útjába.  Az emberek lelkülete nem nagyon változott, már csak azért sem, mert egy olyan korszakban szocializálódtak, amikor még egészen mások voltak a szempontok. Sajnos ezt örökölték és hozták magukkal. Ha annak idején 56 nem fordul kudarcba, akkor más lenne a helyzet. Akkor még élt az emberekben a régi lelkesedés, akkor másképp folytatódhatott volna.  Most bizonyos szempontból majdnem hogy rosszabb a helyzet, mert már az sem motiválja az embereket, hogy csak azért is másképpen éljek, mint ahogyan mondják. Eléggé hűvös a hozzáállása sok embernek, van viszont egy kis mag, amelyikkel tudok mit kezdeni, s azt gondolom, hogy ez lényegesebb, mintha tömegek lennének.

– A gyémántmisédre sokan eljöttek tisztelőid, barátaid, híveid közül. Sokan ekkor döbbentek rá, hogy mi mindennel foglalkozol ma is. A mindennapi szolgálat és a térség esperesi teendőinek ellátása mellett újságok tördelését végzed, tanítasz a kántorképzőben, hogy csak néhányat emeljünk ki e szerteágazó tevékenységből. Mindezek érdekében irigylésre méltó biztonsággal kezeled a mai kor által megkövetelt technikai lehetőségeket. Mikor ismerkedtél meg a számítástechnika és az internet világával?

– Azt is mondhatjuk, hogy együtt nőttünk fel. Akkoriban, amikor még először került a köztudatba a számítógép, akkor mindjárt „haraptam rá”. Volt egy primitív kis gépem, egy Commodor, emlékszem hétezer forintért vettem. Ahogy fejlődött a technika, igyekeztem vele együtt lépést tartani. Soha nem tanultam, csupán autodidakta módon igyekeztem megismerni. Van ennek hátránya, hiszen elég komoly időveszteséggel jár, előnye viszont, hogy amit az ember ilyen módon tesz magáévá, az jobban megmarad.

– A tiszteletedre igen sokan érkeztek Nagyorosziba. A hatvan éves jubileum alkalmából itt járt Beer Miklós váci megyéspüspök úr, Palánki Ferenc egri segédpüspök úr, számos plébános közelről és távolról, s persze a hívek végeláthatatlan sora. Sokan szeretnek, tisztelnek. Az sem véletlen, hogy kiérdemelted Nagyoroszi díszpolgára címét is. A hatalmas munkabírást, lelkesedést ismerve, óhatatlanul felvetődik a kérdés, hogy nyolcvanöt éved dacára mik a terveid a jövőre nézve?

– Két személyt szoktam idézni ezzel kapcsolatban. Az egyik Szent Pál apostol, a másik pedig Szent Márton püspök.  Mindkettőjüknél az volt a hozzáállás, amit Szent Pál úgy fogalmazott meg, hogy szeretnék már találkozni és Krisztussal lenni, de ha feladatom van még, az ideköt. Mikor Szent Márton haldoklott, sírva vették körül őt a hívei, hogy ne hagyj itt minket! Az volt a válasza, hogy „én nem vonakodom a munkától, ha az Úristennek még szüksége van rám, akkor szívesen maradok.” Én is azt gondolom, hogy ameddig bírok csinálni valamit, ameddig hasznára lehetek a környezetemnek, addig, amit tudok, csinálok. Persze csak érzem, hogy fogy az erőm, de azért ha a Jóistennek ilyen tervei vannak velem, hogy még dolgozzak, és szolgáljam azokat, akiket rám bízott, akkor én azt szívesen megteszem.

Forrás: Végh József: Nagyoroszi Értékek és Történetek című könyvéből