Drégely megmentője – Teszáry Károly

Egy kitüntetés akarva, akaratlan arra készteti az embert, hogy végiggondolja önmaga is mindazt, mi az, ami a javaslattevőket és az adományozókat is arra az elhatározásra juttatta, hogy őt válasszák ki e megtisztelő cím viselésére. Hasonló visszatekintésre kértük a Diósjenőn élő Teszáry Károly erdőmérnököt is, ki méltán szerepelt az egyik legrangosabb megyei elismerésnek számító Szontagh Pál díj kitüntetettjei között.

Teszáry Károly, aki a szívügyének tekinti a Börzsönyt

Már az meghatározó volt számomra, hogy gyermekkoromban az erdőben éltünk. Nagyorosziban születtem, de fél éves koromban a faluhoz mintegy kilenc kilométerre levő Deszkás puszta erdészházába költöztünk. Két ház volt ott mindössze. Az egyikben mi laktunk – apám a Wenckheim gróf erdészeként -, a másik már a püspöki birtokhoz tartozott. 1942-ben átköltöztünk a vadászkastély egyik szárnyába. Úgy jártam iskolába, hogy szeptemberben lementünk megvenni a könyveket, majd júniusban mentem vizsgázni. Az egész évi anyagból kikérdeztek ilyenkor. Miután nem volt muszáj tanulni, számomra minden érdekes volt, amit a könyvekből elleshettem. Nem voltam csodagyerek, de már öt éves koromban érdeklődéssel olvastam apám vadászújságjait. 47-ben közelebb költöztünk, de még mindig két és fél kilométerre éltünk a falutól. Nagyorosziban végeztem el az általánost, s teljesen természetes volt számomra, hogy én is az erdész szakmát választom. 1955-ben végeztem Sopronban technikusként. Diósjenőre kerültem erdésznek. Immár ötvenedik éve ennek. Megnősültem, katona lettem, leszereltem. Ekkor olvastam egy újságban, hogy az erdészeti egyetemen befejeződik a levelező oktatás. Terveimben szerepelt tovább tanulni, de nagyon megijedtem ekkor, mert más lehetőségem nem lett volna akkor továbblépni. Iszonyú sokat készültem a felvételire. Kilenc évvel a középiskola után kezdtem el az egyetemet, így gyakorlatilag mindent újból kellett tanulni. Közben kineveztek az erdészet műszaki vezetőjévé, s az egyetem végzése utolsó évében, 1969-ben bíztak meg az erdészetvezető teendőkkel, amit 1985-ig el is láttam.

Milyen váltásra szánta el magát ekkor?

Egy nagy lépés volt számomra, mely során minden megmaradt. Átkerültem körzetvezetőnek a természetvédelemhez. A beosztást jelenleg úgy hívják, hogy a Duna-Ipoly Nemzeti Park börzsönyi tájegységvezetője. Nagyon nagy munka volt a nemzeti park létrehozása. Két dolog változott meg az életemben. Az egyik az, hogy a diósjenői erdészet élén egy 4600 hektáros területtel kellett foglalkoznom, ma pedig 32 ezerrel. Sokkal több lehetőségem van tenni a Börzsönyért, mint erdészetvezető koromban. Akkor is így gondolom, ha meg vagyok győződve arról, hogy a legszebb erdészeti beosztás az erdészetvezetőé. Ugyanakkor azt is tudom, hogy volt akkor egy sor dolog, amire nem jutott elegendő figyelem. Tudtam azt is, hogy az erdőben nem csupán fa és vad van, hanem törődni kellene a múlt emlékeivel is. Mai munkámnak pedig ez is része. Szélesebb téren kell a térséggel foglalkozni, hiszen kell értenünk a geológiához, a hidrológiához, a botanikához, a zoológiához, a joghoz, s a tájképi értékek megőrzéséhez is. Ez az érdekessége, de ez a nehézsége is a feladatnak. Sajnos kevés időm van az ismeretterjesztésre, mert a hatósági munka rengeteg feladatot ad. Pedig hatalmas igény volna rá, de csak a töredékét tudjuk teljesíteni. Ezt érzem a természetvédelem legnagyobb hibájának, hogy számtalan dologgal foglalkozik, de nem tudja igazán eladni magát. Sokan nem tudják, hogy mit csinálunk, de azt sem, hogy mi a gondunk.

Sokszor emlegetjük, hogy a Börzsöny országunk utolsó zárt egysége. Manapság divatos dolog azt hangoztatni, hogy mi az, mi máshol nem található. Mondjunk róla mi is néhány „leg”-et, azon túl, hogy számunkra, az itt élő számára természetesen a legszebb!

Azzal kell kezdenem, hogy már a terület kijelölésével – a többi tájegységhez képest – meghatározóbb szerepe van a táji értéknek. Elegendő, ha két olyan dolgot említünk ehhez, mint maga a zártsága, s a Dunakanyar jelenléte. Különlegessége, hogy nincs fennsíkja, nem volt tehát beépítésre alkalmas, kevés az út, vannak viszont éles hegygerincek, hegyes csúcsok, mély völgyek. A másik különlegessége, hogy két növényföldrajzi választóvonal találkozik, hisz van egy sor olyan növényfaj, mely tőlünk északabbra nem található, de olykor néhány száz méterre, a gerinc másik oldalán teljesen más a flóra képe, s megjelennek a déli fajok. Csak a virágos növények száma eléri az ezerkettőszázat. Néhánynak már a neve is elgondolkodtató? Hiszen ilyenekkel büszkélkedhetünk, mint havasaljai rózsa, északi szirti páfrány, alhavasi varászlófű, szibériai nőszirom, s még sorolhatnánk. Néhányuk talán még a jégkorszak maradványa, melyeket jószerivel máshol szinte fel sem lehet lelni hazánkban. A pirosló nádtippant még a Kárpát-medencében sem írták le máshol. Zártsága, s gazdag növényvilága törvényszerűen hozzá magával gazdag állatvilágát. Sok madárfajnak a Börzsöny az utolsó mentsvára. A „leg”-ek között feltétlenül említenünk kell a hegység háromszázötven ismert állandó forrását, melyek zöme ma még iható. Van köztük olyan is, mely kilencszáz méter magasságban fakad. A geológiai felépítés érdekessége, hogy – különösen szakértő szemmel – felismerhető a valamikori vulkán alakja.

Szóljunk a Börzsöny kultúrtörténeti értékeiről is!

Erdőmérnökként, természetvédőként talán el kellene ismernem a botanika, a zoológia kiemelt fontosságát, de úgy gondolom, hogy azok az értékek is igen fontosak számunkra, amelyekkel sajnos a kelleténél kevesebbet foglalkozunk. A mai Magyarország területén például egyedül a Börzsönyben közelítettek fát úsztatással a Szénpatak tájékán. A Királyrét-környéki vízgazdálkodási rendszert már a 18. század végén egy olyan egységbe szervezték a vasbánya vízellátása érdekében, mely az akkori európai vízmérnöki színvonal csúcsát jelentette. A Kemence völgyben található Cukorháznál juharfából állítottak elő cukrot, melyről máshol nem hallottam. Az ötvenes években épült a rózsás-völgyi kötélpálya, melynek egész Közép-Európában nem volt párja hiszen hétszázhatvan méter volt a hossza, úgy, hogy nem volt közbenső alátámasztása. Maradványai még láthatók, én még láttam működni. Nagyon sok mindent lehetne még sorolni, hisz említeni kell még a Nagygálrét üveghutáit, melyek a legrégibb magyarországi hasonló működés nyomait őrzik, de itt kellene szerepelni a hegység huszonhárom várának is.

Emeljük ki közülük azt, amelyik köztudottam jórészt önnek köszönheti mai állapotát!

A Drégelyvár szerintem nem csupán a börzsönyi várak egyike. A vele való kiemelt foglalkozásnak is szakmai gyökerei vannak. A kilencvenes években, amikor tulajdonképpen rádöbbentünk arra, hogy a zárt Börzsöny milyen érték, egy feladat volt számomra, hogy találjunk valami olyan látnivalót, amit meg lehet mutatni a rohamosan növekvő külső érdeklődők számára. Egy sajátos paradoxon állt elő, tudniillik, hogy sokan látogatnak el a hegységbe megcsodálni a zártságát – aminek tulajdonképpen örülnünk kell – de minél többen jönnek, annál jobban veszít ezen varázsából. Ekkor vetődött fel, hogy viszonylag a peremterületen találjunk olyan pontot, mely méltán magára hívja a figyelmet. A vár, történelmi múltja miatt kínálta magát. Ma már nem igazán természetvédelmi feladat, hanem sokkal inkább – meglehet nagy szavaknak tűnnek – hazafias kötelesség a nemzeti örökségünk kiemelkedő eszmei értékét jelentő várral való foglalatoskodás. Jómagam mintegy hatvan évvel ezelőtt jártam ott először. Találtam néhány fényképet a századelőről. Ijesztő, hogy mekkora a változás a gyermekkori képhez viszonyítva. Úgy éreztem, hogy az utóbbi időkben felgyorsult pusztulása folytán, ha nem teszünk valamit megóvására, ötven év múlva csak a helyét fogjuk tudni megmutatni annak, ahol Szondy a hősiesség példaképévé vált katonáival. Az első követ 1989-ben falaztuk vissza, azóta – az idei évet nem számítva – 861 köbméter falat emeltünk olyan körülmények közt, mely nem egy átlagos kőművesi teljesítményt igényel. Helyenként három méter harminc centi a falvastagság, s volt, hogy fentről lefelé kötélen függve folytak a munkálatok. 1991-ben létrehoztuk a Drégelyvár Alapítványt azért, hogy – miután ide nem forgathatók a természetvédelem pénzei – legyen egy szervezet, amely a pénzügyi hátterét is jelenti a törekvésnek. Szerencsére jó partnerre találtunk a drégelypalánki önkormányzatban, akik az erejükhöz mért támogatáson túl a ma már hagyományossá váló Szondy Napokkal büszke élvezői is az eredményeknek. Nem az a cél, hogy az egész várat fölépítsük, hanem hogy unokáink is megérezhessék azt a történelmi levegőt, amely mindenkit megérint, aki veszi a fáradtságot, s ellátogat a hegytetőre. Úgy gondolom, hogy a Drégelyvár Szondynak és százötven vitézének sírhelye. Ebből eredően csak olyan tevékenységet szabad megengedni ott, ami ehhez méltó. Nem arra gondolok, hogy ott zokogni kell, de meg kell akadályozni a bóvli felvitelét. Dédelgetett tervünk, hogy a várnál általunk finanszírozott régészeti ásatás során előkerült leleteket egy drégelypalánki múzeumban mutassuk be a látogatóknak. Meg is érdemli ez a település. Nagyon sok pénzre van még szükségünk, nagyon örülünk minden szponzori támogatásnak. Az igazi az volna, ha tízmillió ember adakozásával valósulna meg mindez, hogy mindenki egy kicsit magáénak is érezze a magyar hazafiság e nemzeti szimbólumát.

Minden kitüntetésre igaz, hogy rangot ad viselőjének. Ha végigtekintettünk az elmúlt évek Szontagh Pál díjasai igen rangos mezőnyén, számos kiváló életutat megjárt, sokunk elé példaként állítható nagyszerű embert ismerhetünk meg bennük. Néhányan vannak közöttük, akikre úgy is tekinthetünk, hogy ők maguk is rangot adnak a díjnak. Általuk válik igazán elismeréssé a további adományozás. Úgy gondolom Teszáry Károly e legrangosabb réteghez tartozik. Méltán érdemelte ki szülőfaluja díszpolgári címét is.

Forrás: Végh József: Nagyoroszi Értékek és Történetek című könyvéből